Érezted már valaha úgy, hogy nem ott vagy a világban ahol lenned kellene?

Hogy ez nem a Te helyed? Neked valami mást írt a sors, jobbat, más példát, más jelent és jövőt?

Hogy valójában azt érdemled,hogy szabad legyél mint a madár, ne függj főnöktől, egy cég stabil és megfeszíthetetlen, áttörhetetlen úri bürokratikus rendszerétől?

De szokták mondani, hogy egy út vezet a jövőbe, ami a jelen tapasztalásaiból áll össze. Ha csak jó dolgok történnek, túl egyszerű lenne, akkor miből tanulnánk, miből lépnénk előre és feljebb a létrán? Nem lenne túl jó folyton boldognak lenni, hiszen akkor a nagyobb dolgokat meg sem tudnánk becsülni.

Hát nem tudom, én azért szívesen érezném magam huzamosabb ideig gondtalannak. 😀
Vidám, játszótéren játszó kisgyerekként,élvezve a nap melegét, és kizárni teljesen a külvilágot magam körül apró porszemként a homokozóban.


A boldogság kulcsa Te magad vagy, a hozzáállásod dönti el, miként reagálsz a körülményekre szokták mondani.


Amennyiben úgy döntesz,hogy Veled csak jó történhet és márpedig minden azért történik, mert annak történnie kell, akkor valóban könnyebb átvészelni a mindennapokat.
De ha belelovalod magad a nap történéseibe, negatív élményként fogod fel a Veled történteket, akkor elég könnyű szürke színben látni a világot.


De nem könnyű mindig pozitivnak maradni, sőt néha kifejezetten embert próbáló feladat!

Például ha összeveszel a pároddal, kapsz egy telefonhívást, leszid a főnököd, hogyan maradj pozitív, hogyan,hiszen szegény Te! A szegény pára sebet kapott és abba bele szeretne halni! Neki (az egodnak) nem jó, ha Te jól érzed magad, hiszen akkor ő el van nyomva, nem rajta van a fókusz, nem nyerhet. Nem, ezt általában nem hagyja annyiban, éljen a mártíromság, a szegény én, aki akkor érzi jól magát, ha szar a ’gazdája ’lelkiállapota.  Nem élvezhetsz sokáig egy boldog pillanatot, mert már is ott van és kaján vigyorral a képén bekopogtat.

Az ego sokszor űz velünk csúf játékot. Néha belehalunk az ’alulműködésébe’ és az önsajnálatunk a legaljára jut, néha pedig találkozunk a másik csúf felével,ahol az túlcsordul.

Semelyik verzió sem a legoptimálisabb.

Talán az aranyközépút a nyerő, mint mindenben. Volt egy kolleganőm egyszer, aki annyira el volt rejtőzve a saját kis világában, hogy még a neki szánt ajándékot is alig merte elfogadni, kétkedve, hogy ez biztos neki jár-e, nem–e kell bedobni a közösbe.
Az sem jó hozzáállás, ha annyira nem hiszel magadban, hogy még abban is kételkedsz,ha valaki beenged az ajtón,hogy azt biztosan Te kaptad-e, és nem csak valamiért lassabban jött az illető és csak azért jöhettél be előtte.

Érdemes odafigyelnünk erre.

Please like and share:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.